Bár a háború Vietnámban több mint harminc éve véget ért, azt hiszem, ez az az ország, ahol ma is a legtöbbször hangzik el a napalm és az agent orange kifejezés. Szinte nincs hely, melynek bemutatása során ne kerülne szóba a háború.
Délelőtt a Márvány-hegységben jártam, Da Nang közelében. Nem igazi hegység, öt hegy, öt szikla, melyek viszonylag kis területen, egymástól teljesen függetlenül emelkednek a magasba. A legnagyobb közülük hagyományosan buddhisták meditáló helye. Már több templomot és barlangot végigjártam, amikor már tényleg csak a csúcs, a hegy sapkája volt előttem. Egy keskeny résen újabb barlang felé igyekeztem, amikor kiderült a csoda. A hegy felső része tulajdonképpen egy fejére állított pohár. Kívülről zord csúcs, belülről szinte ugyanakkora barlang. Belül templom, meditációs helyek, de jellegében inkább egy gótikus templomhoz hasonlítható az óriási belmagassága miatt. S fent az egésznek a tetején egy nagyobb és három kisebb lyuk, melyen keresztül a nap fénybe borítja a barlangot.
De kiderül, a természet ennyire azért nem volt készséges. A barlang felülről zárt volt, benne sötét. A háború idején a vietcong kórháznak használta évekig. Fontos megjegyezni, hogy ez dél-vietnámi terület volt. Egyszer azonban az amerikaiak információkat szereztek arról, mi rejlik a hegy gyomrában, nyilván nem valami nebraskai ügynök épült be az ellenállók közé. Ők lőtték helikopterről a lyukakat, s elárasztották az egészet az agent orange nevű anyaggal. A szer használata miatt még évtizeddel a háború után is szerte az országban nagy számban születtek eltorzult gyerekek. Ma próbálkoznak bizonyos csoportok, nyugatiak, perelni a vegyipari vállalatokat, amelyek gyártották.
Ma amerikai turisták is járnak itt, s az ezernyi más helyen, ahol a háborúra lehet emlékezni. Rengeteg emigráns dél-vietnámi tért haza, vagy csak hazalátogatott, ha bejött neki a tengerentúli élet. A lapok beszámolnak róla, hogy az emigránsok szervezete a közelgő holdújévkor nagy rendezvényeket tart Saigonban, s közel háromszáz egykor magas rangú ember látogat emiatt haza.
Da Nang egyébként az amerikaiak egyik legnagyobb bázisa volt, egy pont, ahová megérkeztek a frissen jöttek. Igen stabilan védett város volt, ahol csata tulajdonképpen nem esett. 1975-ben egy viszonylag kis létszámú, főképp nőkből álló egység "szabadította fel". Igazából nem volt mit felszabadítani, az amerikaiak elmentek, a vietnámiak őrült káosz közepette menekültek. Nem volt, aki ellenálljon. A város lakossága ezután jelentősen csökkent, igaz, az amerikai időkben viszont jelentősen nőtt.
A mai városon azonban leginkább a reformpolitika látszik, tele van új épületekkel, szállodákkal, bankokkal, óriási ütemben rendezik a tengerpartot.
Persze, mire a Cham múzeumba értem, már lejártam a lábam. Nemcsak a Márvány-hegység volt benne, hanem még egy hajnali halpiaci vizit is - még Hoi Anban. A városban ugyan csak tizednyi forgalom volt, a piacon iszonyat zsivaly fogadott. A halas szektort nem téveszthettem el, szagra mentem, de közben upgrade-eltem a bételről való tudásomat. Kísérőm a leghatározottabban nem hallott arról, hogy a nők feketére festették a fogukat, szerinte az egyértelműen a bételrágástól színeződött el. Ő azt mondta, hogy azért rágták, illetve némelyek még rágják a bételt (onnan jött a téma, hogy láttunk a piacon), mert az elpusztít bizonyos arra szokásos élősködőket a szájban. Arról azonban neki sem volt fogalma, hogy a bételdió célközönségét miért elsősorban az öregasszonyok adják.
Szóval, a halak. Sokféle volt, én ugyan egyiket sem ismerem. Pontosabban egyet már igen. Az egyik asszony piszkosul el akart adni nekem valamelyik fajtából, s addig fajult a dolog, hogy a zajra került egy angolul valamelyest beszélő ember is (a kísérőm természetesen elkódorgott a rákok között), aki megmondta, hogy ez a "rózsaszin hal". Ha tudtam volna, hogy ez ilyen egyszerű. A színét én is láttam. Nem volt éppen rózsaszín, de voltak rajta rózsaszín foltok, ezek voltak a legkevésbé halszerűek. S nem csak az asszony esküdözött égre-földre, hogy ez a legfinomabb, hanem az alkalmi tolmács is így vélekedett. Akkor ezt a szolidaritás számlájára írtam. Aztán kora délután, már Da Nangban, egy étteremben, eszembe jutott a reggeli eset, s kíváncsiságból megkérdeztem, van-e rózsaszín hal. Van, milyet kérek. Milyen van? Tényleg volt vagy hatféle feldolgozásban, s miután én is feldolgoztam egy kétemberes adagot az édes-savanyú variánsból, magamban bocsánatot kértem az agresszív piaci asszonytól, s elmerengtem rajta, hogy tényleg, miért is kellene egy piacon mindenkinek hazudnia.
Ráadásul ez nem turista-piac volt. Egy lány egy kis zacskóban vett saccom szerint hat shrimpet. Mit csinálhatott velük? Huszat desszertnek megeszek az ebéd végén, pedig nem vagyok nagy evő. Ami miatt a homlokomat ráncoltam, az a jég. Csak mentem a halas ládák között, s ilyen porjégben, vagy nem tudom, hogy mondják, voltak a halak. Hát fagyasztottat az Auchanban is tudok venni. De aztán kiderült a turpisság. A sarkon egy hatalmas ládából jeget árult egy asszony, tehát arra használták, ha egy-két órát ottamarad, ne kezdje ki az idő. A jég árusítása jópofa volt. Már nagyjából a láda feléből eladta a jeget, s ő maga benne állt az egyik felében, másikon köldökig a jég. Az ő szakmájában biztos elég nehezen tüzesednek be az emberek.
Kicsit nagy ívben kanyarodtam rá a Cham múzeumra, nem is volt nagyobb a halpiacnál. S fenntartói nem is részesítik kitüntetett figyelemben azokat, akiket valóban érdekelne, mijük van. De Ázsiában megszokja az ember. Tisztelet a kivételnek (ilyen pontokon mindig meg kell említenem a makaói tengerészeti múzeumot), de ezek a múzeumok inkább raktárakra hasonlítanak, amelyekben valamire készülnek, kicsit széttologatták a cuccot, s valaki elkezdte felcédulázni, hogy el ne felejtsék, mi az. Hogy egy chamokról szóló múzeumban az ember ne tudja meg, kik voltak a chamok, mit akartak, hogy éltek, mit gondoltak, satöbbi, azt azért nem tartom helyénvaló dolognak. Ezek a szerencsétlenek idejöttek a mai Dél-Vietnám területére még a 2. században, Jáváról, ami azért nem kis távolság, s itt államalkotó nemzetként múlatták az időt egész a 15. századig, annyit azért megérdemelnének, hogy ezt kiírják róluk a falra. Champa volt egyébként az állam neve, a hinduizmust már magukkal hozták. Az még a múzeumból is látszott, hogy igen kifinomult művészettel bírtak, s azt elárulhatom, hogy dokumentálhatóan ők találták ki először, hogy az a szép nő, aki nagyon vékony és nagy mellei vannak. Ennyit az amerikai kreativitásról, hogy ilyen formán keretbe is zárjam a mai szöveget.
Holnap megyek haza.  

Jövő hét végén véget ér a patkány éve. Éppen ideje. Általában a nagy szélsőségekkel szokták jellemezni, s ebben nem volt hiány. Jön a bivaly a maga kiegyensúlyozottabb, munkásabb, ugyanakkor bölcsebb, lassabban haladó karakterével. Máris kirobbant a nyelvészeti vita, hogyan fordítsák angolra: ox vagy buffalo. (Volt már ilyen, a sheep or goat, birka vagy kecske kérdése.) Egy magyar diplomata kérdezte is tőlem a napokban, jó-e, ha buffalót mond hamarosan tartandó beszédében. Szerintem az ox a korrekt, de mondtam neki, én jelezném a vitát, amikor ide érek, így kerülne oda egy kis szín. Ma láttam néhány bivalyt, nem először, de először szántás közben. Szerintem ha Buffalo Bill leszármazottainak megmutatnák, hogy a dédi ezekről kapta a nevét, azonnal átírnák a család történetét, s innentől legfeljebb már csak magyar őseikre hivatkoznának (nem tudom, hogy voltak-e ilyenek, de biztos). Az igazi nagy buffalót azonban néhány perccel később láttam. Ugyanaz a környezet, sáros, enyhén vízben álló rizsföld, ám kistraktor húzta az ekét - amelyik mögött ugyanúgy ment a viet földművelő, s nyomta bele a földbe. Kétemberes, hiszen egy ült a kistraktoron is, de nem kellett hozzá bivaly. Lehet, tizenkét év múlva már azon vitatkozunk, ne hívjuk-e az eljövendőt a kistraktor évének. Nem olyan hallgatag, de biztos legalább olyan bölcs.
Vettem egy kis leckét a vietnámi idő- és térfelfogásból. Hoi An olyan közelinek tűnt a térképen Huéhoz, mégis beletelt három és fél órába, mire odaértem. Már a 140 kilométert is hitetlenül hallgattam, de egy óra múlva, amikor már a hetedik falun dudáltuk át magunkat, feladtam. Úgyhogy amikor a sofőr közvélemény-kutatást tartott, hogy Dél-kelet-ázsia leghosszabb alagútján menjünk-e végig, vagy gördüljünk fel a hegyre, amelybe fúrták, majd le onnan, az én voksom nem volt kérdéses. Téved, aki azt hiszi, hogy egyhangúlag szavaztunk a rövidebb út mellett, három bangladeshi társunk egyike hosszan kifejtette, mennyivel jobb a szellemnek közvetlenül az ég alatt. (A bangladeshiekről - nem erről a háromról, hanem úgy általában - már biztos tudnék egy esszét írni. A földön még olyan büszke, öntudatos embereket nem láttam, mint ők. Mivel az országukban még nem jártam, de sok mindent tudok róla, feltételezem, hogy a felső középosztálybeliekről beszélek. Szerintem a szájvonaluk alá még nem néztek, olyan fennsőbbséges barátsággal tudnak beszélni, hogy az ember úgy érzi, nem is taksálnak többre a melletted lévő oszlopnál, majd napokkal később meglepnek azzal, hogy - ugyanebben a stílusban - a neveden szólítanak. Ez a mostani úgy osztja az aprópénzt egész nap hordárnak, pincérnek, utcán megkérdezett embernek, mintha elköltendő büdzséje lenne, de igaz, ami igaz, még nem láttam lehajolni, s biztos vagyok benne, hogy a táskája fogantyújához életében nem ért hozzá. S felfelé sem különbek. Egyszer török Cipruson egy hasonló kolléga olyan modorban ismertette elképzeléseit az ottani államfővel arról, hogy szerinte mit kellene tennie, hogy nem lepődtem volna meg, ha a végén még az időpontot is kitűzi, mikor számoljon be az elnök arról, hogy mit végzett.)
A három és fél órába nem számoltam bele egy megállót, mindjárt az elején, még Hué határában, ahol megnéztem Khai Dinh síremlékét. Ő volt az utolsó előtti császár, s hogy kikhez kellett alkalmazkodnia, azt egy pillanat alatt felmérhette az is, aki nem tudta. Lényegében egy nagyobb francia kastélyt láthattunk, hegyoldalban, lépcsősorokkal, teraszokkal, csak a bálterem nagy részét a sír tette ki. Ami talán eltért a francia ízléstől, hogy sárkányok és felhők képezték az ornamenseket, kínaias tömegességgel, s hogy a pára meg az eső természetesen nagyon nekiment az anyagnak, amely attól szinte fekete lett, szépen átszőve a moha támadásval. Plusz az első terasz-szintre odacsempésztek egy kínai, merthogy az egésznek a bejáratán kovácsoltvas kapu van, amit be lehet csukni, meg ki lehet nyitni, aminek a kapu szempontjából, ugye, semmilyen értelme sincs. Nem sokat tudok erről a Khai Dinhről, s nem mernék nagyon értekezni a vietnámi arctopológiáról sem, bár rengeteg arcot láttam, de a fényképeken a császár nekem kifejezetten debilisnek tűnt. Nagyon határozottan előreugrott az arccsontja, s a csúcsról "felfelé" haladva erős hegymenet következett, ami még hagyján, de mindezt egy feltűnően üres tekintet tetézte. Na jó, nem akarok ezzel semmit se mondani, ő baja, csak olyan mély nyomot hagyott bennem, bocsánat.
Végre Hoi An. Szóval, ide érdemes. Persze sok ilyesmit lehet látni a távol-keleti partvidéken, amitől ez még az, ami, tetejében autentikus, itt nincsenek modernkori műrelikviák. A Hoi An folyó deltácskájában volt a Ming kortól kezdve egy jelentős kereskedőváros, ahonnan a közelben nagy mennyiségben kitermelhető fahéjat és szantálfát szállították mindenfelé. Amikor Kína önkezűleg megtörte saját tengeri monopóliumát a térségben, akkor előbb a japánok, majd hamarosan a hollandok és a portugálok is betették ide a nagy büdös lábukat, saját városrészt hozva létre. Az, hogy a kínaiak kiszálltak a buliból, azt jelentette, hogy a császárság szállt ki, amely felszámolta a kikötőit és polgárainak megtiltotta a kereskedést, nem jelentette azt, hogy ne ragadt volna itt és a többi kereskedővárosban egy nagy rakás kínai, s ez még nem a kulik emigrációja. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az egyik legrégebbi templom Matsunak van szentelve, a kínai mitológia tengeristenének, s ide még ma is kínaiak járnak, megrendezve többek között Matsu napjának nagy ünnepét. Én is elfüstöltem neki két szál füstölőt, miután bizonyos lehetek benne, hogy megsegít, ha majd tengerre szállok. Ahogy látom, ez nem lesz hamar, remélem, jó az emlékező képessége.
Ma persze a turizmusból él Hoi An. Minden van itt, ami a turisztikai infrastruktúrát illeti, innen mindent el tud intézni az ember, szállást, repülőt, hajót, biciklit, mindenféle bérléseket, telefonálhat bárhová, csomagtúrákat köthet le bárhol, újságokhoz és könyvekhez juthat fillérekért. Kulturálisan is mindennel megismerkedhet, ami csak a Keletből érdekli a selyemhernyó tenyésztésétől a főzésen át a tao titkaiig. Meg shopping, szuvenir, shopping, szuvenir. Ezért cserében persze el kell viselni a többi turistát, s hogy őszinte legyek, nekem már a vietcong sapkában parádézó francia és holland öregasszonyokból kicsit sok volt.

Hajnalban Huéba repültem. A rövid alvás nagyjából meg is határozta intenzitásom fokát. Ráadásul egy manus még Hanoiban azt mondta, ha Pekingben éltem, ne fűzzek nagy reményeket Huéhoz, fogok majd látni egy kis Tiltott Várost. Mivel Hanoiban néhány éve láttam már egy kis Nagy Konfuciusz Templomot, az Írás Templomát, még sejtésem is volt róla, miről beszél az illető. De abban maradtam magammal, hogy időnként egy kis Tiltott Városra is nagy szüksége lehet az embernek. Útközben az is eszembe jutott, hogy egyszer már én láttam egy nagyon kis Tiltott Várost, Mongóliában, a kán nevét már elfelejtettem, aki az utolsó lakója volt, s még az is lehet, hogy nem kán volt, de ez most teljesen mindegy. Az nagyrészt fából épült, s tényleg igen szegényes volt, ha össze akartam volna vetni a pekingivel. Csak éppen miért akartam volna? Nagy fej, nagy palota, kis fej kis palota. Én láttam Dél-Kínában olyan Eiffel-tornyokat, hogy hét nyelven beszéltek, az egyik talán még nagyobb is volt az eredetinél. És? Vagy a romosságában helyreállított Yuanmingyuant, az egyik nyári palotát láttam az eredeti méretben és az eredeti állapotban felépítve ezer kilométerekkel odébb. És?
Az idegenvezető az egész említett komplexumot Citadellának nevezte,  s csak nehezen jöttem rá, hogy nem a császári palotát, hanem a fallal körülvett várost mondja ennek. A város nevét úgy ejtette, hogy "hvéj", ehhez még a tónust is hozzá kell gondolni, ami nem könnyű: kínaiban talán egyes hangsúly lenne, vagyis jól megnyomja az elejét, a hangsúly föntről megy lefelé, amennyire menni tud persze egy ilyen hosszú fonetikai képződményben. Huéről tudni kell, hogy hagyományosan központi szerepet játszik a vietek életében. Az ország kellős közepén van, többször volt főváros, megvannak az alapjai ahhoz, hogy kulturális központ legyen. Nem az persze, még a közvetlen térségében is nőtt egy nálánál nagyobb város, Danang (amelyről, ha Isten is úgy akarja, majd holnapután fogok beszámolni). Ma valójában turisztikai központ. Sem a város, sem a fővárosságát jelző "citadella" igazából nem néz vissza hosszú történetre: 1687-ben építették itt az első fővárosi célú építményeket, a Nguyen nagyurak idején. De még több mint száz évet kellett várni arra, hogy Nguyen Anh konszolidált hatalmat tudjon létrehozni, császárrá koronáztassa magát, s a családja ebben a funkcióban üzemelhessen 1945-ig.
A császári palota valóban a Tiltott Város strukturális mintájára épült, de a Távol-Keleten az elmúlt néhányszáz évben - az utóbbi időket leszámítva - minden hatalmi központ annak a mintájára épült. Inkább azon lennék meglepve, ha az ősminta megépítése valami teljesen unikális invenció lett volna. Ez is délre van tájolva, de tisztességes konfuciánus, ha egy módja van rá, mindig délre tájolja az építményt. Számolatlanul vannak még új építésű falvak is, melyeknél az utca úgy néz ki, hogy az egyik oldalon házfrontok vannak, a másikon meg a házak hátuljai. Építményünk többé-kevésbé szabályos téglalapnak van tervezve, középen a kapu, s ahogy megyünk befelé, újabb és újabb "kapukon", tulajdonképpen nagy hivatali termeken kell keresztülmennünk, míg a legvégén eljutunk a ház urának személyes lakóhelyéig. A lényeg természetesen nem abban van, hogy ma így végigmegyünk rajta, hanem abban, hogy amikor még aktívan működött, ezen az útvonalon meddig juthattunk el. Ez ugye attól függött, kik vagyunk. Minél nagyobb fejesek voltunk, egy darabig annál távolabbra mutattak a perspektíváink. A legbelső traktusba viszont - az idegenvezető csak ezt mondta Tiltott Városnak - csak három címen juthattunk be. Ha mi voltunk maga a császár, esetleg valamely felesége vagy ágyasa, netán ha eunuchok voltunk. Így visszagondolva, azt hiszem, én leginkább a császár lettem volna ezek közül.
Persze, lényegesen kisebb ez az ingatlan, mint a pekingi. De abba a terembe, ahonnan az ideje nagy részében, a hétköznapokon uralkodott a császár, itt be lehet menni, nem úgy, mint a nagy testvérnél, ahol az ajtók mellkas felett vannak nyitva, mintegy palánkon át lehet bekukucskálni, értelemszerűen tizenhét folyamatosan fényképező japán turistával a nyakunkban. Ez a terem olyan nagy és olyan szép, olyan erőt és méltóságot sugárzó, hogy bent eszébe se jut az embernek bármihez is hasonlítgatni.
Viszont a privát élet területe ma lényegében egy puszta. A magyarázat a második világháború végében és a közvetlen utána történtekben rejlik. A franciák már elmentek, a hatalmat a kezükben tartó japánok a kapituláció után megkezdték a kivonást. Ho Chi Minh kikiáltotta a független Vietnámot, a franciáknak viszont időre volt szükségük, hogy minderről tudomást se véve visszajöjjenek. Akkor pedig már nem volt olyan egyszerű. Ebben a térségben házról házra, négyzetméterről négyzetméterre folyt a küzdelem. A vietek végül a császár privát életének egykori terét tartották a legtovább, amit a végül győzedelmeskedő franciák bosszúból a földdel tettek egyenlővé. Nagy úr a civilizáció.
A Thien Mu pagodát, amely nagyon szép, de kísértetiesen emlékeztet más pagodákra, nem azért említem, mert pont előtte szálltam a Parfüm-folyó vizére, hanem mert politikailag valamiért fertőzött terület. Hué a megosztott idők nagy részében Dél-Vietnamhoz tartozott, ám mivel éppen a határon volt, többnyire elég akciódús életet élt. A hatvanas évek elején nagy kormányellenes megmozdulás volt itt a pagodánál, s innen indult el az akkor világhírre szert tett, azóta elfelejtett szerzetes, Thich Quang Duc halálos útjára. Ki van itt állítva az az Austin személygépkocsi, amellyel a bonc Saigonba utazott, s az akkori elnök, Ngo Dinh Diem (ma már erre a névre is csak a vájtfülűek emlékeznek) korrupt rezsimje ellen tiltakozásként kiszállt az autójából, felgyújtotta magát, s meditációba merülve porrá égett. Fotós volt a helyszínen, tehát bizonyos szervezettség volt az akció mögött, s a képek sokkolták a világ közvéleményét. Hogy milyen figurák mozogtak akkoriban arrafelé, azt jól jellemzi, hogy az elnök rettegett húga, Madame Nhu "barbecue partynak" minősítette az esetet. Ez az asszony megúszta még a Diem elleni gyilkosságot is, melyben férje is meghalt az elnökön kívül. Ő külföldön járt éppen. De itt még nem fejeződött be a Thien Mu politikai pályafutása. A nyolcvanas évek elején egy tisztázatlan haláleset az akkor már kommunista hatalom ellen váltott ki lázongást.
Igen, és akkor vízre szálltam. Egy hosszabb szakaszon ment a hajó a tenger felé, s azon gondolkodtam, össze kellene számolnom, hány folyón hajókáztam már így, nézve a vizet. Meg hogy tulajdonképpen nincs unalmasabb dolog az ilyen vízre szállásoknál, amit csak az olyan alakok szeretnek, akik nem unatkoznak akkor, amikor mindenki más. Ezek az igazi unalmas manusok, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy most is mekkora sekélyt sikerült végiggondolnom a hosszú út alatt. Jó volt.   
 

Hát, ez romboló volt.
Hat dolog is járt a fejemben napközben, mivel kezdem ezt az írást, de aztán verebet ettem.
Nem viccelek. A Mongol vagy Brazil barbecue-hoz hasonló rendszerű étterembe vitt el Hanoiban egy magyar barátom. Próbálgattam a helyi kosztot. Már benyomtam egy phót, amit a legenda szerint ha nem nyom be az ember, nem is járt Hanoiban. Leves amúgy, van csirkével és marhával, tészta, miegymás, nagyon finom. Már láttam egyébként a szállodában a reggelinél, de valahogy nem esett kézre - reggelire - a leves. Természetesen kiderült, hogy a vietek ezt reggelire eszik. Mindegy. Már csipegettem salátát, amelynek zöld mangó volt az alapja, egy másikat, amelynek banánvirág. Túl voltam a chacán, amit csak ajánlani tudok. Előre sütött halkockákat a serpenyőben összesütnek kaporral és még valami zölddel, talán korianderrel. A tányérban előre főzött tészta, rajta összetört mogyoró, s erre borítják a serpenyő tartalmát. Öntöttünk rá még egy kis halszirupot, s nem hittem volna, hogy még ennél jobb dolog történhet ezen a napon velem. Közben meg nyársakon hoztak marhahúst, ezt-azt, miután egyszer csak megérkezett megint a nyársas ember, jó feketére sütött madárkákkal. Nem értékeltem túl, de megkérdeztem, mi az, kiscsibe, netán fürj. Barátom automatikusan fordította, hogy veréb, de elképedt arcom hatására maga is elképedt, s visszakérdezett. Nem tévedett, veréb volt. Úgy nyolc a nyárson.
Bevallom, sok mindent ettem már, sok olyat is, amit a legtöbb olvasóm biztos nem enne meg. A módszer, hogy az ember nem gondol semmi külsődlegesre, csak azt mantrázza, hogy amit emberek, sokan, sokszor megesznek, sőt szeretik is, azt biztos meg lehet enni. Nem tökéletes technika, mert például a tökfőzeléknél nekem nem jött be, de a skorpiónál például igen. S most már a verébnél is. Próbálok tapintatosan fogalmazni. Kínai módon kell enni, vagyis mindent be kell pakolni az embernek a saját szájába, vad őrlésbe kell kezdeni, közben óvatosan nyel is az ember, s a végén, amit nem sikerült felőrölni, azt kiköpjük. A barátomnak csak a csőre maradt, nekem, nem hencegtem vele, annak is csak a felső traktusa. Hogy őszinte legyek, közben olyan izgalom volt rajtam, hogy most nem tudnám megmondani, jó volt-e. Az biztos, hogy nem volt rossz. A melletünk lévő asztalnál egész rajokat ettek belőle.
Az esti verebészetről visszatekintve tulajdonképpen semmi nem történt velem ezen a napon Hanoiban. Pedig dehogynem. Hatalmasat kószáltunk a városban. Nem csak templomról templomra jártunk, hanem még egy működő kolostori iskolába is beóvakodtunk. A bejáró bonctanoncok éppen indultak haza, éppen lányok voltak, s így minden fázisukban láthattuk őket. Láthattuk őket kopaszon, majd ahogy kendőt kötöttek a fejükre, s ahogy erre felhúzták a bukósisakot, felpattantak a motorra, s elhúztak haza. Végigjártuk igazán impresszív templomukat. Szintén kínai módra végigtapogattam az összes Buddhát, oszlopot, füstölőedényt, mintegy igyekezve kiszívni belőlük az összes rendelkezésre álló csít. Egyébként a legtöbb templom nem buddhista, hanem a Dél-Kínából elterjedt kavarc, a népi vallás, amely mixeli a buddhizmust, a taóizmust és a konfucianizmust. Az egyikben éppen készültek valamiféle kisebb ünnepségre, pakolgatták az ételeket és az italokat, s itt láttam először - úgy, hogy tudom is - bételdiót, a barátom ugyanis megmondta, hogy ez az. A diót négyfelé vágják, beteszik egy levélbe, ezt-azt még tesznek hozzá, ebben van némi szabadság, s akkor bekapják, és rágják. A barátom szerint inkább csak egy kicsit fejbevág, minthogy elbódítana. Legnagyobb haszna, s ebben talán a rágógumihoz hasonlít, hogy erős nyálképző, sokat nyel az ember, s így csökkenti az éhségérzetet. Amiben viszont eltér, hogy piros folyadék szivárog belőle, s mivel annál több nyálat termel, mint amennyit az ember kedvvel lenyel, szép pirosakat köpnek tőle. Valamilyen különös oknál fogva elsősorban az öregasszonyok szenvedélye volt a bételrágás, ami esztétikailag még kiegészült azzal, hogy feketére festették a fogaikat. Ez komoly, tehát nem elfeketült, mondjuk a bételtől, hanem befestették. A fáma szerint a szokás egy kínai támadás alkalmával alakult ki, ezzel akarván elérni, hogy az ellenséges harcosok ne kívánják meg őket. Aztán divat lett belőle, vagyis a hazai harcosok így is megkívánták őket, sőt. Arról viszont nem szól a történet, de van egy feltételezésem, hogy a háborús körülmények között a kínaiaknak mennyi idő alatt tetszett meg a fekete fog. De azért ez már a múlt, mondta barátom egy templom udvarán, mikor is jött velünk szemben egy öregasszony, bételt rágva, fekete foggal. Az élet nagy ajándékának tartottam, hogy nem vagyok kínai harcos.
  

Hanoiban hideg van. Reggel ki kellett állnom a napra - pulóverben, dzsekiben -, csak akkor nem fáztam. Ugyanez a dzseki persze nap közben megőrjíti az embert. Kézbe fogni nem lehet, mert a kéz tele van zacsival. Az ASEAN tíz tagállamból áll, az tehát minimum tíz zacsi, jó, három napra oszolva. De a marketing integráns része a zacsi, mint régen a dosszié. Utóbbi ma is van, csak belemegy a zacsiba, plusz CD, amin ugyanaz van, mint a dossziéban, plusz valami kedvesség. Életemben nem volt annyi kulcsom, amennyi kulcstartóm lehetne, ha nem szoktam volna az első adandó alkalommal belecsúsztatni a szemetesbe. És a rengeteg brosúra. Gondolom, a szakembereknek vannak számaik, hogy, mondjuk ahhoz, hogy a brosúrámat ezer ember elolvassa, körülbelül huszonháromezret kell kiosztanunk. S meg is teszik.
Marad tehát a dzseki, s az izzadás. Ilyenkor az a helyes taktika, ha az ember az utca árnyékos oldalán megy. Ellentmondásos tapasztalatom viszont, hogy sokkal jobban észreveszem a másik oldalon való érdekességeket, mint a sajátomon (ez nyilván a nagyobb perspektívák pásztázásának kényszeréből fakad). Hanoiban - legalábbis ránézésre - nincs nagyobb kihívás, mint átkelni egy úttesten. Én ugyan pekingi éveimből ismerem a technikát (határozottan, de nem gyorsan át kell kelni, nem figyelni semmire, ők figyelnek, kerülni a megtorpanást és a hirtelen mozdulatot, mert akkor az ellenfél hiába figyel, ahhoz gyorsan megy, hogy korrigálni tudjon), de egy kollégával mentem, s őt valamelyest be kellett avatni a titokba. Utcai csatangolás szempontjából Hanoi pont olyan, amilyennek három évvel ezelőtt láttam: nyüzsi, élet az utcán, dudálás, motor érkezhet bárhonnan. Az óváros leghosszabb kereskedőutcájában éppen utat építettek, s ha lehet, ettől a kupleráj még differenciáltabb lett. Két sávra szűkült út, képzeljük hozzá a motorok és biciklik ármádiáját, viszont a két sáv szélétől az épületek utcafrontjáig földhányások, építőanyagok, s minden elképzelhető szemét és maradék. A helyzet ugyanis az, hogy az épületekben az üzlet zavartalanul zajlik. Sőt, a keleti szokás szerint a bolt nyitvatartási időben bőséggel kiterjeszkedik az utcára, s ebben az sem akadályozza meg, hogy az ajtó előtt nem járda van, hanem földkupac. Az építési területet a másik irányból is támadják, hiszen a motorok és a biciklik könnyedén megjárják, vagyis az út is foglalja vissza magának a területet. E kettő között normális esetekben ösvények vezetnének, ahol a gyalogosok járnak, egyrészt az utca hosszában, másrészt az átkelőknél az útra merőlegesen. Ez rendben is van, csak én Ázsiában nem tudok elképzelni olyan utat vagy ösvényt, amelynek csak az lenne a funkciója, hogy azon valahonnan valahová elmenjenek. Itt másodperceken belül  lerak valaki az út mellé, mondjuk, egy vödröt, azt újabb néhány másodperc múlva valaki felfordítja, és ráül, hamarosan jön a barátja, s az hoz egy kisszéket, s ez így fejlődik hihetetlen sebességgel. Ha másnap ott egy kifőzde üzemel, abban nincs semmi meglepő.Láttam egy utca fodrászt dolgozni, nem akarok tódítani, az út szélén frissen ásott, talán vízvezetéknek szolgáló árok azon oldalán, ahová a földet hányták. Na most, vagy ő kotort vissza valamennyi földet az árokba, vagy úgy dobálták, hogy ott maradt valamennyi rés, szóval ott állt a szék a széknyi helyen, rajta az áldozat, az öreg pedig már szépen körbetaposta, ahogy munkálkodott a fejen.
Az utcai hajvágás Hanoiban sokkal elsöprőbb, mint Kínában akárhol is láttam. Ráadásul jól érzékelhetően állandó standok, standsorok vannak. Ugyanis ott a haj. A friss még csak hagyján, de az idők során levágott, végig, nagy területeket beborítva, ahogy a szél megfújta, eső megverte, fekete hajszőnyeg. Hogy finoman fogalmazzak, ezt meg kell szokni. Szépen szaporodnak viszont a reguláris, épületbeni fodrászatok is. Ezek a legtöbb várost dominálják arrafelé, nagy, erős hajú népek lakják a Távol-Keletet. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy Hanoin látható az a folyamat, ahogy szorítják be az embereket az épületekbe, a bizniszt, a hajvágást, mindent. Egy dolgot nem tudnak beszorítani, az megszűnik: a közösségi élet. Ez az individualizáció ázsiai útja: plázákkal a demokráciáért. (De ebbe azért ne éljük bele magunkat: az első sikeres beszorítóktól, a japánoktól tudjuk, hogy a közösségi háló némi deformációval a felhőkarcolókban is megmarad, csak nem annyira szórakoztató.)
Ha kimegy az ember a tó partjára... Igen, ezt el kell mondanom. Hanoi közepén van egy nagy kettős tó, útnyi szélességű földnyelv választja el őket egymástól. Tehát, kimegy az ember ennek a tónak a partjára, s egy szabadabb helyről pazar panorámát kap a városról. A panorámában álltak be változások legutóbbi ottjártam óta: az akkori egy-kettőről nyolc-tízre nőtt a magas házak száma. Még nem dominánsak, de sok van belőlük. Ezek persze nem felhőkarcolók, hanem csak magas épületek, melyek azért karakteresen emelkednek ki a három-négyemeletes Hanoiból. Zömmel szállodák és lakóépületek, ami szintén mond valamit. Vagy gyenge a bankszektor, vagy tanultak a kínaiaktól, s nem engedték meg a bankoknak, hogy televágják az egész országot felhőkarcolókkal még az állami szanálás előtt.
De rátérek a turizmusra, hiszen amiatt vagyok itt. Tudom, hogy nem sokakat érdekel, s akit igen, az úgyis tudja, de nekem nagyon beült ez a malajziai turisztikai fölény. Hogy, hogy van ez. Azt mondja erről Amirrudin Abu, a malajziai turizmus ügynökség főigazgatója, hogy a titok a magas minőségű turizmus megteremtésében rejlik. Nem ez adja ki az üzlet nagyobbik részét, de ez húzza meg az imázst. Malajzia 2008-ban egymás után harmadszor nyerte el Global Traveler irányadó amerikai magazin felmérése nyomán a legjobb nemzetközi turisztikai célállomás címét. A felmérést jellemzően utazó üzletemberek, magyarul vigécek körében végezték. Említett még egy sorrendet, amelyben ugyan csak a hetedikek (a világon!), de ő nagyon fontosnak tartja: az úgynevezett "érték a pénzért" sorrendet. Ezt egyébként nem értettem kimerítő pontossággal, mert nem beszélem hibátlanul a marketing-nyelvet, de itt ország-márkákat (brand-eket) sorrendeznek ennek a bizonyos "érték a pénzért" szempontnak az alapján. Valószínűsítem, hogy ez az, amit én ár-érték-arányként szoktam hallani bent a munkahelyemen, de az biztos, hogy itt nem valamiféle egzakt kimutatás alapján, hanem egy - szintén egzakt - felmérés alapján sorrendeztek. (Lehet, hogy egy kicsit adtam a hülyét, de ez a lényege.)
A nagy kérdés ugyanakkor az (s bárki gondolhat más térségekre is), hogy itt van egymás hegyén-hátán tíz ország, melyeknek a természeti, kulturális örökségbeli adottságai olyan borzasztóan nem különböznek egymástól, mégis az egyiknek iszonyúan szalad a szekér, a másiknak meg nincs is szekere. Az egy Laosz kivételével mindegyiknek van tengerpartja. A két apró - egyébként a leggazdagabb - városállamocska, Szingapúr és Brunei kivételével mindegyiknek fantasztikus múltbéli emlékei vannak, s elképesztően változatos, gyönyörű természeti adottságok kísérik ezt. Ehhez képest Myanmarban kis túlzással név szerint fel tudják sorolni a beutazó turistákat. Már hallom, hogy ez tudomány, menedzsment meg ilyenek, s ebben biztos van is valami. De a maláj, az tudományos, meg menedzsmentes, a fülöp az meg totya? A turizmus sérülékeny üzlet. Itt lehet nagyokat dobbantani egy jól elsült, vagy akár csak szerencsés kampánnyal, a körülmények kedvező alakulásával, s ugyanígy könnyen lehet csúszni is. Csak ugye az a baj, ha az ASEAN-t az infotechnológia vagy az autóipar szempontjából nézem meg, mind a feltételeket, mind az eredményeket tekintve ugyanezt az eredményt fogom megkapni. Ezen még gondolkodom. 

Jó reggelt, Vietnam!

Hát, szegény Vietnámnak még reggel volt, még az is lehet, hogy jó, de az én órámnak még csak éjjel kettő, s lábamban, vállamban, szemhéjamban bizony ott munkált az interkontinentális repülés. A körülmények tehát alkalmasak voltak arra, hogy angyali türelemmel vegyem tudomásul: nem érkezett meg a bőröndöm Frankfurtból. Mindegy is, hiszen nem a tiszta ruha hiánya akadályozta a zoknicserét, hanem mert mintegy kétórányi várakozás után újból gépre kellett szállnom, hogy Saigonból tényleges úticélomhoz, Hanoiba érkezzem. Na, ezt a két órát használtam ki igen hasznosan: tisztáztam, hol a bőrönd és hova kell mennie.

Hanoiból aztán nem sokat érzékeltem a szállodába tartó úton, s a zuhanyból is csak annyi erőt tudtam gyűjteni, hogy elvonszoljam magam az ASEAN utazási kiállítására regisztrálni, résztvegyek a nyitó vacsorán (itt átmenetileg egész magamhoz tértem), majd zaklatott, szaggatott, magyarországi motívumokkal felhigított álomba merüljek a nyitógálán.

Egy kiállítás ez tehát, ami miatt itt vagyok, bár azt hiszem, nem tudnék olyan okot elképzelni, ami miatt ne jönnék el, ha alkalom adódik. Az utazási kiállítások ugyan általában csak felingerlik az embert, s ahhoz még a lábamat sem kellett betennem a területre, hogy tudjam, nagyjából három-négy emberi életre elég tervet lehetne itt összeütni. Az ASEAN tíz országból áll. Közülük Indonézia akkora, hogy mindjárt el is vinné az egyik életet, de Burma, Thaiföld vagy Vietnam is inkább a nagyobb európai országokhoz mérhető. A két legkisebbet, Szingapúrt és Bruneit egyszerre képviselte számomra a nyitóvacsorán mellém vetődő William Tai, aki előbbiből származik, utóbbiban él, és értelemszerűen kínai. Szóval, Brunei az ismeretlenebb. William úgy mondta, hogy "brunáj", s mivel egy utóbb az asztalunkhoz vetődött indonéz csákóval az anyanyelvén beszélgetett, nem írhattam németes műveltségének kontójára. A másik oldalamra került amerikai, bizonyos Wild Scott, hamar a tárgyra tért: hogyan lehet Bruneiben alkoholhoz jutni. Nem meglepő, hogy az ország muszlim, körülötte mindenki az, de itt egy rigorózusabb válfaját űzik. Ez az utazási kiállításon egyben szakmai kérdés is, legalábbis én így állítottam be: tudnak-e inni valamicskét a turisták? Mint kiderült, tudnak, csak ez olyan fokú tervezési kérdés, mint jobb helyeken az alkoholistáknál, vagyis perspektívájában meg kell terveznie mindenkinek, mennyit és mit akar inni, mert vagy magának kell magával vinnie, vagy az utazási irodával kell megszerveztetnie. Bruneiben sem gyártás, sem forgalmazás nincs.

Mindez még tegnap volt (9-én), ma viszont egy konferenciával kezdtem. Egy Gregory Duffel nevű menedzser, az Asia Pacific Tourism Association főnöke arról beszélt, hogy a térség turizmusa számára nem most kezdődött a válság. Kétségtelen, hogy minden statisztika igen határozottan mutatja a 2003-as gödröt, amikor az atípusos tüdőgyulladás, a SARS vetette vissza a forgalmat. Aztán jött a 2004-es cunami, földrengések különböző helyeken, a húzódó madár-influenza probléma, a Nargis ciklon Burmában, vagy ahogy ma hívják, Myanmarban, az áradások Vietnámban, a bangkoki reptér elfoglalása, s bár nem a közvetlen térségben van, Duffel szerint a Mumbaiban történt terrorcselekmények sem igazán segítettek. Erre a folyamatra ül rá a pénzügyi válság, s bár Duffel még a globális felmelegedést is idekeverte, én ezt orátori lendületével magyaráztam. Nem akarom az egészet elmesélni, főleg menedzselési kérdéseket feszegetett (például a négy R: recognize, rescue, relief, recovery, ha-ha), de voltak a kívülállónak is érdekes mondandói (például a niche opprtunities, amin úgy általában is érdekes elgondolkodni - lehet, hogy már meg is tették, csak nekem nem szóltak). Aztán bemutatta a szervezete által készített elemzést: Asia Pacific Tourism Forecast 2008-2010. Ekkor még nem fogtam gyanút, de amikor az őt követő Mason Florence is bemutatta a sajátjukat (ő a Mekong Tourism Coordinating Office-tól volt), megállapítottam, hogy a konferencia is csak az egyik pultja a vásárnak, másfajta mód másfajta cucc árusítására. Ez persze nem baj, csak tudni érdemes.

Ha ki kellett volna találnom, melyik hátsó-indiai országba utazik a legtöbb turista, Thaiföldre szavazok. Ahogy a képszerkesztőnk mondaná, második lettem volna ezzel a vokssal, ahogy Thaiföld is csak a második - Malajzia mögött. Kétségtelen, hogy nagyjából milliószor hallottam a CNN-en és BBC-n a "Malaysia, truly Asia" szöveget énekelni, s ezt a marketing-punch-ot itt is telibe dícsérték, pedig igen koros darab, erre a sikerre azért nem gondoltam. Mindjárt nagyobb lelkesedéssel mentem a malájok adta ebédnyi bemutatkozásra. Folkosított kultúműsort már rengeteg folktól láttam, s csak csendben suttogom ki a harisnyámból, hogy többnyire bírom őket. Egy iszonyatosan, továbbmegyek, elképesztően kisminkelt lány mutatta az utat. Később táncosként is fellépett, de igazán közelről még útmutató fázisában láttam: akkora szempilla volt rajta, hogy ha igazi, akkor azt biztos hátra szokta fésülni a hétköznapokon, hogy ne zavarja, mert például szemüveg esetén afféle belső ablaktörlőként működne. 

Egy jó megjelenésű negyvenes hölgy vezette fel a műsort, mint kiderült, egykor Miss Malaysia volt a szakmája. Egyedül állt a színpadon, így csak később derülhetett ki, hogy magas, szemben a fő előadóval, aki szintén nő volt, alacsony, farmerben és zakóban, s egyébként turisztikai miniszter. El kell ismerjem, Ázsiában ez nagyon eredeti. Ő mondta, hogy azért lett politikus, mert alacsony.

Ment a műsor. Dob, tánc, modellek batikruhákban, s közben kegyetlen következetességgel elő-előpattant Salamiah Hassan, egy igazi Zámbó Jimmy gombócosodó női testbe plántálva, persze mínusz az arca. Így is kíméletlen volt, közben ugyanis ettünk.

Nem akarok szemétkedni azokkal, akik vonzódnak az ilyesmihez, de a következőket kínálták: Satay csirke és marha, currys csirke (pontosabban csirke curry), sült tojásos tészta tengeri frincfrancokkal, maláj sült rizs, cucur udang (most feltettem a lécet, mondjuk bundás királyrák), rojak buah (ez egyfajta gyümölcssaláta), poh piah (kezdek belejönni, ez a tavaszi tekercs maláj verziója), zöldséges curry-táska, ondeh-ondeh gula melaka (feladom: valami zöld színű ragadós rizstésztából készült, mondjuk gula, illetve nem, melléfogtam, mondjuk inkább, hogy golyó, mert ami benne van, az a gula melaka, s akkor még bele van göngyölgetve valami fehérbe, ami nem más, mint az ondeh-ondeh), és - hogy kivágjam a rezet - sültbanán.

Ezek után három sajtótájékoztató várt rám délután, s orosz rulett módjára a szingapúri bemutatkozáson bukott le a fejem, s bár igyekeztem összeszedni magam, nemigen tudnám felmondani az elhangzottakat. Nem is gondolnám részletesen elmondani az egyes országok bemutatkozásait, tartok tőle, unalmas lenne. (Ha valakit érdekel, annak elmondom.) Csak egy érdekes tapasztalatomat hoznám ide, bár lehet, csak monomániás vagyok a kelet-nyugati viszonyokat illetően. Agresszív olasz kolléga arról faggatja a vietnámi turisztikai főnököket, miért nem könnyítenek a vízum-politikájukon olyan országokkal szemben, ahonnan sok a látogató, s példának egyes nyugat-európai országokat hozott. A vietnáminak arca sem rezzent, ahogy várható volt. Nem mondta azt, hogy: "- Figyelj, öreg, tényleg, az Európai Unió is rendre könnyítgeti a vízumrendszerét az olyan országokkal szemben, ahonnan nő a beutazók száma, s akkor még az Egyesült Államok e téren megvalósuló híres liberalizmusáról szót sem ejtettünk. Javasolni fogom, hogy kövessük ezen élenjáró példákat." Nem mondta ezt, hanem csak annyit jegyzett meg, hogy Vietnámban ugyanúgy, mint minden országban, a turizmus csak az egyik szempontja a vízumpolitikának. 

Holnap csupa sajtótájékoztató lesz, valószínűleg könnyebben összefoglalom, Hanoiról meg majd akkor írok, ha látom.